Az ausztrál sivatagról, ahová áthaltam
Úgy kell szólnom hozzád, ahogy egy helyi őslakos tenné, hogy átadhassam, ami Ausztrália közepén a sivatagban történik. Nem elég, hogy megértsd, érezned is kell. Csak a lelkembe írt történeten keresztül közvetíthetek, hogy beavassalak a sivatag álomidejébe (dreamtime). Az őslakosok szerint az álmodás (dreaming) hasonló az ébrenlét és a mély álom közötti vagy a halál utáni élet állapotához: erővel, energiával telik meg a szellem, miközben belép az álomidőbe. Érezned kell, hogy jelen vagyok és megszólítalak, mert nem elég a megértés: a formákon, a szavakon túl kell érezned, hogy itt vagyok, hogy ott vagyunk. Az írással, a jelenlét hiányával elveszítünk valami lényegit. Elveszítjük, amitől a kontinens belseje mozdulatlanul dobog, ezért megpróbálok itt lenni és kapcsolódni veled a szavakkal a szavakon túl: őszintén szólok a lelkembe írt sivatagról, hogy megközelíthetővé, jelenlévővé tegyem számodra is. Úgy kell megszólítanom téged, ahogy az őslakos festőnő és a társai álltak elém és szólítottak meg egész lényükkel, ahogy a sivatag a csöndjével és mozdulatlanságával formált át: belém íródott és átírt engem. Életem legfontosabb utazási élményét osztom meg veled egy olyan otthonos sivatagról, melyben elültettem volna magam, hogy a hely mozdulatlan dinamikájában növekedjek, akárcsak a fű, a fák és a bokrok.
Évek óta kutatom a költői ihlet titkait. Melbourne-be is azért utaztam, hogy a könyvtárakban közelebb kerüljek a megértéshez. Sosem gondoltam volna, hogy a kontinens közepe úgy áll majd előttem, akár a legteljesebb, legihletettebb költemény: kötött formával és belső, élő dinamikával. Szeretném azt hinni, hogy ezt a tájban bennfoglalt teremtő jelenlétet a megfelelően megformált vers is képes magában hordozni. Itt vagyok melletted, és küzdök a nyelvi kifejezéssel, mert ez a táj egy tökéletesen formált költemény. A forma kötött: a szavaim és a fotóim nem közvetítik megfelelően, ahogy egy vers is elveszíti belső, láthatatlan lényegét, ha a saját szavainkkal mondjuk el. Mégis kitárom előtted a lelkemet, amelyre ráíródott a költemény, és közben interpretálom, mintha egy tanulmányt is írnék egy versről, hogy mindketten érezhessük, és meg is értsük a vörös sivatagot.
Az utazásom kezdetén felszínes ismeretekkel érkeztem az Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Parkba. A megszokott intellektuális élményeken kívül nem vártam többet a helytől: azt reméltem, a pár nap alatt megnézem a természetet, rácsodálkozom majd az ismeretlen növényekre, állatokra, a vörös homokra és sziklákra, talán láthatom az őslakosok festményeit a barlangokban és a galériákban. Váratlan hatást tett rám a helyszín, amelyet az élmény után kezdtem értelmezni az őslakosok mítoszain és látásmódján keresztül. Nem kutatni, csak pihenni érkeztem, és közben megtaláltam az évek óta kutatott ihletet. Mivel az ausztrál őslakosok spirituális világához kapcsolódó történetek és felfogások nehezen hozzáférhetőek, a személyes tapasztalatokra hagyatkozhatok. Kizárólag a helyszínen elmondott, az őslakosok által jóváhagyott és általuk írt forrásokra támaszkodom az élmények kulturális értelmezése során. Gyorsan kiderült, hogy számos könyv és online forrás ellentmondásokat tartalmaz.
Minden akkor kezdődött, amikor magamra maradtam a sivatagban, és éreztem, bármikor meghalhatok. Végül életben maradtam, de egy időre elveszítettem a testemet, mintha valamilyen láthatatlan lény(eg)ként lebegnék át a tájon. A kontinens közepén, a sivatagban két vörös szikla (az Uluru és a Kata Tjuta) magasodik az ég felé a vörös homok, a csomókban növekedő bokrok és a ritkás fák között. A szikláktól 50-60 km-re egy kisvárost építettek: hat szálloda érintkezik az apró településen. A szállodák mind földszinti vagy egyemeletes kis házak csoportjából alakulnak ki. A legközelebbi városba, Alice Springsbe öt órába telik levezetni egy végig egyenesen haladó úton, melynek a végén egyetlen kanyarban kell eltekerni a kormányt. Az Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Parkban szinte sehol sincs térerő: megszűnik a kapcsolat a külvilággal. A hatalmas nemzeti park egy-két pontján elhelyeztek telefonokat, hogy a nevet és a hely adatait megadva megérkezhessen a segítség. A park területére csak regisztrációval léphettünk be, hogy tudjanak róla, hogy ott tartózkodunk: tudniuk kellett, hogy ott vagyunk, hogy keresni kezdhessenek, ha elvesznénk. Mindenkit számon tartottak, de ennek a tudata inkább fokozta a veszélyérzetet, minthogy megnyugvást nyújtott volna. Korlátozzák a turisták számát, így az emberek eloszlanak a hatalmas területen. Azt reméltem, amikor egy busznyi emberrel együtt utaztam ki a Kata Tjuta sziklacsoportjához, hogy lesz társam a hét kilométeres, három órás, nem veszélytelen és nehezen járható úton. Mindenki kisebb csoportokban barátokkal vagy családdal indult el. Ismerve a sajátos meg-megállós, fotókompozíciókra időt szánó sétaritmikámat, nem csatlakoztam az általában nagyon barátságos ausztrálok egyikéhez sem. Optimistán hittem benne, hogy mindig lesz a közelemben valaki, aztán mégis egyedül maradtam.
A legtöbben visszafordultak az út nehezen járhatósága vagy a szinte elviselhetetlen szárazság miatt. A körülmények tényleg elég kellemetlennek bizonyultak, nem is beszélve az apró legyekről, amelyek folyamatosan támadták az emberek arcát bemászva a szájukba, orrukba, fülükbe, hogy nedvességre leljenek. Sokan a szállodákban vásárolható hálókat tették a fejükre, de én a látást korlátozó rács nélkül szerettem volna élményt gyűjteni. Folyamatosan inni kellett, erre gyorsan rájöttem, amikor fél órán belül rosszul lettem. Egyik alkalommal véletlenül leöntöttem magamat vízzel, szinte azonnal megszáradt a ruhám. A sivatag levegője hajnalra annyira lehűlt, hogy vastag, téli pulóverben indultam neki az útnak, de ahogy felkelt a nap, égetően sütött és gyorsan meleg lett. Hiába izzadtam, a sivatag levegője azonnal elnyelt minden nedvességet.
A nemzeti parkban alig érezhető az emberi beavatkozás. Ugyan nagyon apró, a sziklákra ragasztott nyilakkal jelzik az útvonalakat, és néhol kirakják kövekkel az utat, de szinte az érintetlen természetben sétáltam: az út kivételével nem volt emberi talp érintette felület. Nincsenek kihelyezett kukák vagy mellékhelyiségek, az út vége felé található egy víztartály, hogy újra lehessen tölteni a palackokat. Nincsenek kerítések, hogy visszatartsák a sivatag állatait: az út nem veszélytelen. Most, hogy bevezetésül elmondtam neked a körülményeimet, elkezdtelek vezetni a Kata Tjuta kúpszerű sziklái felé. Még csak az oda vezető úton indultunk el, mérlegelve a veszélyeket, a nehézségeket. Még nem tudtam, hogy majd milyen könnyen lebegek keresztül a tájon.
Magam sem hittem, de ahogy beléptem, és egyre beljebb haladtam a vörös sziklafalak között a nehezen járható utakon, olyan könnyen és erőfeszítés nélkül lépkedtem, mintha hátrahagynám a testemet, és csak a szellemem és a lelkem haladna keresztül a tájon, mintha nem hagynék nyomot magam után, mintha nem is érintené a talpam a talajt. Már nem éreztem a sivatag embertelen természetét: olyan érzés volt, mintha egybeolvadtam volna a világgal, és már nem küzdenék ellene. Átjárt a sivatag vörös homokjának, zöld növényeinek és a vörös szikláknak az ereje. A mozdulatlan világ láthatatlan dinamikája megszólított, és magába kapcsolt. Szerettem volna a Kata Tjuta vörös keblei között elültetni magamat a völgyben, a sivatag vörös szívén, hogy én is egy növényként éljek tovább a táj részeként: akkor és ott olyan volt, mintha áthaltam volna a sivatagba. Hátrahagytam a testemet, az életemet, az énemet, és úgy képzeltem, ilyen, amikor valaki a halála után belép a túlvilágra: nyugalom és egység. Közben elkezdtem keresni a válaszokat az érzéseimre: vizsgáltam a táj vizuális formáit, mintha egy festmény előtt állnék egy galériában, de ez a festmény akaratlanul is magába olvasztott, és nem tudtam, hogy valaha is kijutok-e belőle vagy ott halok meg.
Pár órára minden bizonnyal áthalhattam a sivatagba, ha nem is a fizikai halál értelmében, de már nem éreztem a testemet, és órákra eltűntek a környezetemből az emberek. Hiába váltak láthatóvá a nagy távlatok, egyedül álltam a vörös sivatag, a Kata Tjuta közepén. De mintha mégsem lettem volna egyedül, mert nem éreztem magányt: befogadott a természet, a világ. A növények levelei a lehető legkisebb felületet kialakítva növekednek. A látvány olyan, mintha minden növény csak derengene a sivatagban, mintha képlékeny formák lennének, érzések vagy lelkek kivetülése, kinövései Ausztrália izzó, láthatatlanul, csak érezhetően lüktető vörös szívén. Ezt a látványt fokozzák a fehér törzsű ghost pum fák, amelyekről először azt hittem, hogy emberek festették be a kérget, olyan egységesen fehéren ragyognak a napsütésben. Azért kapta a ghost pum nevet, mert az őslakosok azt hitték, hogy este szellemek járnak a sivatagban, olyan homályos rejtélyeséggel világítottak a fák az éjszakában.
A vörös és a zöld komplementer színek kölcsönhatásban erősítik fel egymást: a növények és a homok is szinte világít, mintha megfoghatatlan fényfestés lenne a világ. A vizuális hatást fokozza, hogy a csendben különböző ismeretlen állathangok töltik meg a teret. Be kell vallanom neked, nem voltam biztos benne, hogy túlélem a sétát. A bokrokból ritmikusan lüktető, éles és öblös, homályos hangok áradtak felém: láthatatlan lények, szellemek jártak a homokszemek tetején. Legalábbis így éreztem, nem voltam képes beazonosítani a forrásokat, de tudtam, hogy körülvesznek a skorpiók, pókok, a kék nyelvű méretes gyíkok, a homoki pitonok, a tüskés ördögök, a dingókról nem is beszélve. Akkor már annyira magam fölé emelkedtem egybeolvadva a mindenséggel, hogy úgy éreztem, már nem veszítek el semmit, ha valamelyik állat megmérgez vagy megtámad, talán későn érkezik segítség, és ott halok meg. A Kata Tjuta, az őslakosok szent helye beavatott, felkészített, hogy a következő napokban közelebb kerüljek az anangák, a helyiek szellemiségéhez.
Utólag értettem meg, hogy a magányos sétám a tudtom nélkül kapcsolt be az őslakosok által hitt álomidőbe (dream time): egy olyan időtlenségbe, amelyben az elme lecsendesül, a tudat kikapcsol, és egyszerre létezünk a múltban, a jelenben és a jövőben. Az álomidő olyan, mint egy történelmi korszak, amelynek egy nagy háború vetett véget, onnantól számítják a mai ember idejét. Az álomidő a teremtéstörténet, melyben az ősök szellemei olyanná formálták a földet, ahogy most látható. De ezt az időszakot nem lehet lineáris vonalon elképzelni, mert az őslakosok szerint folytonos, és a szertartásaik során visszakapcsolódnak ebbe, hogy növeljék az életenergiáikat. A szertartások alatt elmondják és eléneklik az álomidőből származó történeteket és dalvonalakat (song lines). Számos dalvonal hálózza be Ausztráliát, amelyek az ősök utazásainak történetei. Ezek a történetvonalak csomópontosulnak az Uluru és a Kata Tjuta körül. Amikor a vörös sziklák körül sétáltam, mintha éreztem volna ezeknek a történeteknek a láthatatlan jelenlétét: többletjelentést sugárzott a táj.
Később elkezdtem megismerni a történeteket, melyeknek eseményei formálták a vörös sziklákat. De az őslakosok elmondták azt is, hogy a történeteknek a helyszínen kell maradniuk: a teremtésmítoszok (creation myths) ereje csak akkor lép működésbe, ha kapcsolódnak a szent helyekkel, dalokkal, szertartásokkal. Megtudtam tőlük, hogy a mítoszok angolra fordításával és megváltoztatásával, leválasztásával a helyről és a szertartásokról elveszítették szellemiségüket és erejüket. A történetek az álomidőbe, a teremtés idejébe kapcsolódva szólalnak meg, és ebbe az állapotba kerülve kapták őket az őslakosok. A sziklákon még ma is láthatóak a mítoszokban elmesélt események nyomai, ezért a legtöbb helyen tilos volt fotózni: a történetek vizuális jelrendszere a helyhez tartozik, lefotózva veszít erejéből, és ellopunk belőle egy darabot, mintha egy követ hoznánk el, amelyért szintén megfizet, aki elhozza. Nemcsak hogy magas összeget követelnek, ha megtalálják valakinél a homokot vagy a követ, de sokan vissza is küldték ezeket, hogy megszabaduljanak a vele járó balszerencsétől. Az őslakosokat sem szabad lefotózni, mert úgy tartják, a fényképben elfogjuk a lelküket. Egy olyan kultúrával találkoztam, melyben kiemelten fontos a jelenlét. Én most mégis közvetett szavakon és fényképeken keresztül szólok hozzád, és most elmesélem a teremtéstörténeteket, hogy kicsit te is jobban megértsd, mi történik a vörös sziklák vonzáskörzetében.
Ausztrália 250 elhatárolt területre osztható fel az őslakosok nyelve alapján. Az Uluru és a Kata Tjuta az Ananga földön emelkedik. Minden nyelvhasználó csoportnak megvannak a saját történetei és szertartásai. A Kata Tjuta a több mint 50 sziklakupolájával a nők szent helyeként szolgál, melybe férfi nem léphet be. Számos ős elmondta az álomidőn keresztül az őslakosoknak, hogy kapcsolatban állnak a hellyel. A legnagyobb monolit Wanambi kígyót (Wanambi serpent)szimbolizálja, aki a nedves időszakban az egyik vízgyűjtőben a sziklacsúcs tetején élt, de a száraz időszakban átment a szurdokba utat vájva a sziklában. Ezért a Kata Tjuta egyik oldala szent terület, amelyet a szivárványkígyó (rainbow serpent) véd. Nem szabad tüzet gyújtani vagy inni a vízgyűjtőkből, nehogy a szivárványkígyó dühös legyen, és megtámadjon. A Kata Tjuta számos pontja utal a női történetekre, mint például a barlangok a Walpa Gorge oldalon. Formájukkal jelzik, hogy valaha egy virágzó parafa rönkjei voltak, amelyeket a parafa nővérek gyűjtöttek össze az álomidőben. Az egyik látványos sziklapillér Malu, a kenguruférfi kővé vált teste, aki a nővére, Mulumura, a kígyónő karjai között halt meg, miután megölték a kutyák. A sebe erózióként ott maradt a sziklafalon, és a kibuggyanó belei egy halom kővé változtak mellette. A sok történet közül csak párat említve is látszik, hogy ezek a női történetek áthatják a helyet, és az őslakosok a termékenység, a női energiák forrásának tekintik.
Az egyik galéria könyvesboltjában egy mesegyűjtemény után kutattam, hátha valaki leírta az ananga-történeteket, hogy a magyarországi könyvespolcom különleges darabja legyen a Grimm-mesék, az Ezeregyéjszaka meséi és a japán szellemtörténetek mellett. Érdeklődtem az eladónál. Ekkor rejtélyes módon közelebb hajolt, és azt mondta, kérdezzem Ritát, az őslakos nőt az épület melletti parkban, ahol a fák alatt ül és fest. Kint egymás mellett festettek a nők a fűben ülve, de csak Rita tudott jól angolul. Jacqueline-nel, az ausztrál rokonommal együtt kértük meg, hogy meséljen nekünk a történeteikről, többek között Maláról. Ekkor Rita felállt, és bizalmasan közölte, hogy el kell vonulnunk, mert a körükben egy férfi is ült, és előtte nem mesélheti el Mala történetét. A nőknek és a férfiaknak külön történeteik voltak: Mala története csak a nőkre tartozott. Rita úgy beszélt hozzánk, hogy megszűntek a kulturális különbségek: elkezdte átadni nekünk a tudást, amelyet az anyja mesélt neki, az anyjának pedig a nagyanyja. Az időtlen álomidőbe rántott minket a jelenléttel. Ahogy az őslakosok megmutatták nekünk az ehető növényeket a sivatagban, a csillagokat, és ahogy Rita, a festőnő mesélt a történetükről, kiteljesedett, őszinte személyiséggel beszéltek: egész lényükkel, korlátok nélkül kapcsolódtak velünk, és ezzel egy különleges állapotba emelve belénk írták magukat. Az őslakosok szerint a leírt szavak az ember jelenléte nélkül üresek: az emberek jelenléte spirituális energiát hordoz magában, ahogy az Ulururól vagy a Kata Tjutáról készített képeimen is elveszítették erejüket a helyszínek.
Most mégis elmesélek két ősi történetet neked, amelyet megosztott velem az őslakos festőnő. Az első a hét nővérről szól, akik csillaggá, az Orionná változtattak egy férfit. A hét nővér közül egyet feleségül akart venni egy férfi, de a nő túl fiatal volt, tizenhét éves. Rita elárulta azt is, hogy az őslakosok csak húsz éves koruk körül házasodnak. A hét nővér útra kelt, hogy elmeneküljön a férfi elől. A nők menekülés közben többször megálltak, ettek, pihentek, és annyira szerettek volna megszabadulni a férfitól, hogy a vágyukkal csillaggá változtatták. Ma is ott ragyog az égen az Orionként. Az őslakos festők gyakran ábrázolják ezt a történetet a képeiken megragadva a nők teremtő képességét.
A másik történet Maláról szól, aki szellemlényként képes változtatni az alakját. Az Ulurunál a nők táncos szertartásra készültek, meztelenre vetkőztek, és befestették a mellüket a tánchoz. Néhány fiatal férfi úgy döntött, hogy megnézi a nők szertartását, amely Mala szabályai szerint tilos volt. A szellemlény kutyához hasonló állattá változott, hogy elcsalja a férfiakat, akik szívesen követték az aznapi ételnek remélt vadat. Mala haragra gerjedt, hogy zsákmánynak tekintették, és haragja olyan teremtő erővel bírt, hogy az őslakosok idős férfi tagjait vonzotta a fiatalok útjába. Közül az egyik idős férfi annyira megharagudott a szabályszegésért, hogy az egyik fiatal férfit úgy megütötte, hogy a feje hozzácsapódott az Uluruhoz. Olyan erővel ütődött a sziklába, hogy nemcsak a koponya formája, hanem az agy barázdái is lenyomatot hagytak az Uluru oldalán. Ahogy a szikla körül sétáltam, a koponya és az agy lenyomata a nők és a férfiak szent helye között fenyegetett. Akkor még nem tudtam a történetét, de félelmet keltett bennem, a hosszú és újra csak magányos sétámon, borzongatott a látvány. Az Ulurunak ezt az oldalát tilos volt fotózni, de ha nem lett volna kiírva, akkor is éreztem a hely szentségét. Mintha egy templomban lettem volna, ahol találkozom a teremtővel: a hely tiszteletet követelt. Nem mertem fényképet készíteni, mintha figyelt volna valaki, pedig egyedül voltam. A szikla körül ezen az oldalon nőttek a legimpulzívabb színű növények, a mentazöld fűfélék szinte vibráltak a vörös homokon. Azonban a sziklához csapódott agy története nem az egyetlen, amely az Uluruhoz kötődik. A mesélés folytatódott még három történettel, amelyek nyomot hagytak a sziklán.
A kezdetekkor a Mala emberek északról jöttek, és meglátták az Ulurut. Jó helynek tartották, hogy megálljanak, és szertartást (inma) tartsanak. A Mala emberek serényen készültek a szertartásra. A Mala férfiak feldíszítették a szertartás sarkát. A nők összegyűjtötték és előkészítették az ételt. A barlangjaikban tárolták a magvas süteményeket (nyuma). A férfiak elmentek vadászni. Tüzet csiholtak, majd megjavították az eszközeiket és fegyvereiket. Az előkészületek közben két Wintalka férfi közeledett nyugat felől. Meghívták a Mala embereket, hogy vegyenek részt a szertartásukon. A Mala emberek elutasították, elmagyarázták, hogy a szertartásuk már elkezdődött és nem tudják félbehagyni. A csalódott Wintalka férfiak hazamentek, és elmondták az embereknek. Dühükben egy gonosz szellemet teremtettek – egy hatalmas ördögkutyát, akit Kurpanynak hívnak –, hogy rombolja le a Mala szertartást. Ahogy Kurpany a Mala emberek felé tartott, folyamatosan váltogatta a formáit. Ő egy mamu volt, egy szellem. Luunpa, a jégmadárnő volt az első, aki meglátta. Figyelmeztette a Mala embereket, de ők nem hallgattak rá. Kurpany megérkezett és megtámadott majd megölt néhány férfit. Hatalmas félelmükben és zavarukban a megmaradt Mala emberek elmenekültek Dél-Ausztráliába, miközben Kurpany kergette őket. Az őslakók szerint ezek az ősök ma is jelen vannak még. Luunpa még mindig figyel minket, de most már egy hatalmas sziklaként. Kurpany lábnyoma pedig nyomot hagyott a sziklában keletről dél felé tartva. A férfiak, akiket megölt, még mindig a barlangjaikban vannak. De el kell mesélnem egy másik történetet Wati Lungkataról is, ha észrevetted az Uluru oldalán a sötét csíkokat.
Wati Lungkata a kék nyelvű gyíkférfi a Kata Tjuta közeléből érkezett. Az Uluruhoz utazott, félúton táborozott a vízgyűjtőnél. Lungkata az Uluru nyugati arcrészén egy barlangban táborozott, a magasból kinézett arrafelé, ahol most a Kulturális Központ van. Lungkata a szikla körül vadászott. Éhes és fáradt volt. Pularinál talált egy sebesült emut (kalaya), aki egy másik vadásztól származó íjat vonszolt maga után. A gyíkférfi tudta, hogy a sebesült madár valaki máshoz tartozik, ezért rosszat tenne magának, ha megölné és megenné. Mégis megölte az emut, és elkezdte főzni. Két Panpanpalala, tarajos harangmadárférfi, akik megsebezték az emut, követték a nyomokat. A nyomok egyenesen Lungkatához és a tüzéhez vezették őket. A vadászok odamentek hozzá és megkérdezték: Láttad az emunkat? Elrejtette az emu darabjait maga mögött, és Lungkata azt mondta a két vadásznak, hogy semmit sem látott. A csalódott Panpanpalala férfiak elmentek, és újra követni kezdték az emu nyomait. Tudták, hogy Wati Lungkata hazudott nekik. Lungkata összeszedte, amit el tudott vinni az emuból, és nyugat felé futott a barlangjába elhagyva néhány húsdarabot maga mögött. Még ma is láthatod az emu combját az Uluru egyik darabjaként. A nyomokat, amelyeket Lungkata hagyott maga után, könnyű volt követni, így a két Panpanpalala utolérte őt. Hatalmas tüzet raktak a szikla lábánál a barlang alatt. Az irigy és őszintétlen tolvaj megfulladt a füsttől, és megégett a lángokban. Legurult az Uluru oldalán. Az égett húsa csíkokat hagyott a sziklán. Ahogy a húsa gurult, Lungkata egyre kisebb és kisebb lett, amíg végül egy kicsi, magányos kő lett belőle. A tűzből származó füsttől és hamutól még ma is piszkosak az Uluru meredek lejtői Lungkata apró kővé vált teste felett. Ez a történet arra emlékeztet minket, hogy mi történik, ha irigyek és őszintétlenek vagyunk. Minden történet bölcs útmutatást tartalmaz, ahogy a harmadik is, amely a női erőről szól, és figyelmeztet minket, hogy mindig végezzük el a kötelességeinket.
Minya Kuniya, a homoki piton nő kelet felől jött Erldunda közeléből. Egy rossz érzés növekedett a gyomrában – érezte, hogy valami rossz történik. Ezért el kellett mennie az Uluruhoz. Kuniya elvitte a tojásait az Uluruhoz és elhelyezte őket Kuniya Pitiben. Eközben Kuniya unokaöccse megérkezett az Uluru másik oldalához. A Kata Tjuta közeléből menekült. Megszegte a törvényt, ezért a Liru törzs tagjait, a mérgeskígyó-férfiakat küldték hozzá, hogy megbüntessék. A Liru férfiak lándzsát dobtak Kuniya unokaöccsére. Az egyik átszúrta a combját és a többi nekicsapódott az Uluru oldalának. Az egy Liru harcos, Wati Liru lemaradt, hogy ápolja a sérült python férfit. A törvények szerint a megbüntetett embert el kellett látnia a büntetőnek, amíg nem gyógyult meg annyira, hogy gondoskodjon magáról. De Wati Liru nem teljesítette a kötelességét, és magára hagyta a sérült férfit. Minyma Kuniya észrevette, hogy az unokaöccse megsérült és nem látták el megfelelően. Elfutott a Mutitjulu víznyelőig és látta Wati Lirut a szikla tetején. Kiabált neki az unokaöccsével kapcsolatban, de Wati Liru csak nevetett. Minyma Kuniya elhelyezte az ásóbotját a földön szemben vele. Letérdelt, felvett egy maréknyi földet és átdobta a testén, énekelt és megerősítette magát. Egy szertartást végzett, hogy segítse a Wati Liruval való ütközetben. Kuniya Liru felé mozdult akutat énekelve és táncolva, egy tánclépést végezve, amellyel a nők felkészültek a harcra. Kuniya megütötte a fejét a wanajával. Másodszor is megütötte, majd megölte őt. Kuniya ezek után elment és megtalálta a sérült unokaöccsét. Felvette, leporolta és elvitte a Mutitjulu vízgyűjtőhöz. Szertartást végzett és egyesítette a szellemüket. Ők lettek Wanampi, a szivárványkígyó (rainbow serpent), aki ma is él és védelmezi a vízgyűjtőt.
Az Uluru arcokkal figyelt engem, mintha szellemek lennének a szikla foglyai. A szájak szinte magukba rántottak, ahogy az esőzéstől függőlegesen áramvonalas sziklafelszínt merőlegesen megtörték. A szikla sebei pedig a történetek brutalitásáról árulkodtak. Mégis a legszívfacsaróbb seb egy varrathoz hasonló vonal a szikla oldalán: itt másztak fel a turisták kitaposva a felszínt, de 2019-ben az őslakosok iránti tiszteletből örökre lezárták az útvonalat. Az Uluru felé utazva a buszon mögöttem az egyik turista azt mondta a társának, hogy számára érthetetlen, hogy ennyit utaztak egy kő megnézéséért. Azt hiszem, csak akkor érthetjük meg az ausztrál őslakosok kultúráját, ha túllépünk a beidegződött perspektíváinkon és elcsendesülve hallgatunk és figyelünk. Az őslakosok bevezettek a világukba, és egyre jobban kezdtem érteni, milyen spirituális rendszerben gondolkoznak. Megismertem a sivatag növényeit, ételeit, ahogy a természet élteti a helyieket. Cukrászdává változtak előttem a virágok, amelyeket megkóstoltunk: tudtam, melyik virágot kell a tenyeremhez csapni, hogy sűrű nektár csorogjon le utána, ismertem a csokis és vaníliás süteményízesítőt, tudtam, melyik bogyót egyem meg, ha superfoodra vágyom, sőt még a hashajtójukat is.
Ha nem vittem volna naptejet, a ghost pum fehér törzséről magamra kenve a port megvédett volna napsugaraktól. A proteinben gazdag vastag fehér bogarak kesudió ízűvé váltak megfőzve. És minden nap az őslakókkal együtt ettem a szinte zsírtalan, kissé rágós kenguruhúst. Megértettem, hogy a didgerido néven ismert hosszú hangszert az egész has és mellkas pillangószerű izommozgásával, a hangszalagok hangadásával szólaltatják meg, mintha a test kihangosítója lenne termeszek által kivájt fatörzs. Talán az étkezés és a zene mellett a festmények közvetítették leginkább a kulturális látásmódot. Ugyan egy (az őslakosok körében) mindenki által ismert vizuális jelrendszert követnek, amely az álomidőből ismert történeteiket meséli el, mégis annyira leegyszerűsített mintákat használnak, hogy azok konstellatív elrendezése és a színekkel való játék fontosabbá válik, mint a részletgazdag kidolgozás. Pontosan olyanok a festmények, mint amikor jelen vagy a szent helyeken a sivatag közepén: hat rád a derengő, színes táj, a belerejtett történetek, de nincs egy olyan véglegesített konkrét forma, amelyet megragadhatnál. A képek a forma stabilitásán túl valamiféle belső dinamikára hívják fel a figyelmet. Rita, a festőnő befejezte a történetmesélést, én pedig kiválasztottam az egyik festményét, amely a három szent helyüket ábrázolja. Készítettünk egy fényképet, kivételesen megengedte, hogy csapdába ejtsük a lelkét. Még utoljára megnéztem a festményt, majd becsomagoltam, és felszálltam vele a repülőre, hogy otthon majd feltegyem a falra, és egész életemben emlékezzek rá, hogy egyszer áthaltam a sivatagba.
Hozzászólások